2009.11.11.

A jubileumi, 30. esztendőt követően szögre kerül Tihanyi Sándor vaspapucsa.

Régebben

A méltán népszerű Subit nem kell bemutatnunk a hajdúsági sportbarátoknak, eredményei önmagukért beszélnek: a honi elsőségek és sikerek mellett nemzetközi szinten is letette névjegyét, többek között páros világbajnoki bronzéremmel, egyéni világbajnoki-döntős szerepléssel és Európa-bajnoki finalistás helyezésekkel dicsekedhet. A jubileumi 30-as úgy tűnik, valaminek a végét is jelzi, hiszen Tihanyi úgy döntött, felhagy a profi versenyzéssel. A hazai viszonylatban kiemelkedőnek számító karrierjének fontos pillanatait idézte fel a Naplónak a búcsúzó vaspapucsos.

Napló: Édesapja salakmotorversenyző volt, ez egyértelművé tette, hogy a nyomdokaiba lép?

Tihanyi Sándor: Általa kerültem közel a sporthoz, ám egyáltalán nem akarta, hogy salakozzam. Az Öreg mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne ezt a pályát válasszam, de végül nem járt sikerrel.

Napló: Ezek után felejthetetlen érzés lehetett, amikor először vehetett részt edzésen.

Tihanyi Sándor: A boldogság és az izgatottság érzése kavargott bennem, amikor 1979 tavaszán először próbáltam ki, milyen a fék- és váltó nélküli vasparipán motorozni. A kezdeti lépések után a következő évben megszereztem a versenyzői licencet, majd 1981-ben már junior magyar bajnok voltam.

Napló: Sokszor hallhatjuk azt a fiatal motorosoktól, hogy a 80-as években sokkal könnyebb volt versenyzővé válni, mint napjainkban. Valóban így volt?

Tihanyi Sándor: Az egyik oldalról biztosan könnyebb volt, hiszen a Volán társaságok a salakmotoros klubok mögött álltak, ami az anyagiak tekintetében nem csak hogy megkönnyítette, de le is vette rólunk a terhet. Rengeteg segítséget kaptunk a klubtól, nekünk pénzt nem kellett beletennünk a motorozásba. Manapság szülői háttér nélkül senkiből sem lehet versenyző, ha nincs tehetős apuka és anyuka, akkor karrier sincs. Viszont a mi időnkben már a klubon belül hatalmas volt a konkurenciaharc, a tréningeken öldöklő csata ment azért, ki indulhat egy-egy junior, majd később felnőtt viadalon. Most visszájára fordult ez a dolog, hiszen az, aki megszerzi a licencet, az rögtön versenyen indulhat, ugyanis itthon nincs konkurencia.

Napló: A hosszú pályafutása alatt számtalan siker fényesítette a karrierjét. Mik azok az eredmények, amiket valóban a legnagyobbra taksál?

Tihanyi Sándor: Ilyenkor mindig a páros világbajnoki bronzérem megszerzése az első, amit Adorján Zolival nyertünk, hiszen nagyon sokáig ez volt a magyar motorsport egyetlen világbajnoki medálja. De rendkívül élveztem a világbajnoki döntőket, amikor 1988-ban főversenyzőként, majd 1990-ben tartalékként lehettem részese a legjobbak küzdelmének. Az Európa-bajnoki döntők is szép emlékek, például a legutóbbira is büszke vagyok, annak ellenére, hogy a finálé nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, viszont 45 évesen, egyedüli magyarként lehettem ott a kontinens elitjében. A leglátogatottabb hazai versenyen, a Debrecen Nagydíjon megszerzett első helyek is kiemelkedő eredmények, illetve a szlovéniai Krskóban megrendezett hagyományos derbi, a Babic-emlékverseny, ahol háromszor diadalmaskodtam – egyszer éppen a Pedersen testvérek, a későbbi világbajnok, Nicki és Ronnie előtt.

Napló: Ha már a világbajnoknál járunk: voltak olyan klasszosik, akik nagy hatással voltak a karrierjére, versenyzési stílusára?

Tihanyi Sándor: Nagyon sokáig Hans Nielsen volt számomra az etalon, nem csak azért, amit a pályán csinált, hanem a stílusa, viselkedése miatt is. De Tony Rickardsson is nagy hatással volt rám, hatalmas megtiszteltetés volt, amikor a lengyel ligában a Gdansk színeiben csapattársa lehettem.

Napló: Kik voltak azok a világsztárok, akiknek sikerült megszereznie a sklapját?

Tihanyi Sándor: Ha versenyt nem is, de egy-egy futamban lényegében majdnem minden világbajnokot legyőztem, így Nielsent, Rickardssont, Per Jonssont, Greg Hancockot és Billy Hamillt is.

2.-ik  rész

Napló: Az elért eredmények tükrében hogy érzi, tudásának, tehetségének megfelelõ sikereket ért el?

Tihanyi Sándor: Kihoztam magamból a maximumot. Bár mindenki arra törekszik, hogy a lehetõ legtöbbet nyújtsa, olyan nincs, hogy ne hibázzon. Én is mindig a legtöbbre törekedtem, ennyi sikerült belõle. Úgy érzem, nincs okom a panaszra.

Napló: A magyar bajnokik tekintetében sem?

Tihanyi Sándor: A hazai bajnokságban lényegében örökös másodiknak voltam kikiáltva, hiszen Adorján Zoli szinte senkit nem engedett a bajnoki dobogó legfelsõ fokának közelébe. Aztán Zoli után jött Ferjan Matej, aki szintén egyeduralkodó volt.

Ennek tudatában a két egyéni bajnoki címem is sokat ér, s arra különösen büszke vagyok, hogy az egyiket még Adorján karrierje során szereztem, s a legutóbbi alkalommal Ferjant is magam mögé utasítottam.

Napló: Megszámlálhatatlan serleg, kupa és érem jelzi a sikerek számát, de nagyon sok, több mint tíz csonttörés (köztük combcsont és csigolya) is emlékezteti a hosszú pályafutására. A sikerek kárpótolják a betegágyban töltött hónapokért?

Tihanyi Sándor: Amikor megtörtént egy-egy baleset, és a kórházi ágyat nyomtam, elgondolkoztam, hogy megéri-e csinálni. Persze ezek a gondolatok a gyógyulás elõrehaladtával elhomályosodtak.

 „Tiszta fejjel” csakis arra tudtam és tudok gondolni, hogy ez így volt jó, hiszen kevés olyan ember van, aki 30 évig azt csinálhatja, amit igazán szeret. Ebben óriási segítségemre volt a családom, akik mindig mellettem álltak.

Napló: A világraszóló sikerek már a múltat idézik, hogyan tudja feldolgozni azokat a kudarcokat, amikor a pályafutása utolsó éveiben olyan versenyzõktõl szenvedett vereséget, akik pár esztendõvel korábban még semmilyen veszélyt nem jelentettek volna egy-egy viadalon?

Tihanyi Sándor: Eleinte nagyon nehéz volt megemésztenem ezeket a kudarcokat, kifejezetten rosszul viseltem a vereségeket. Helyre kellett tennem magamban a dolgokat, be kellett látnom, hogy eljárt felettem az idõ. Igazából nekem már nem kellett bizonyítanom, saját kedvtelésemre motoroztam. Néha azért így is be-becsúszott egy jobb eredmény, amire büszke lehettem.

Napló: Szó volt róla, hogy a búcsúversenyével zárul az idény, ám elmaradt a derbi.

Tihanyi Sándor: Az idõjárási viszonyok miatt úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk, ezért inkább egy bált szerveztünk, aminek nagyon nagy sikere volt. De nem mondtunk le a búcsúverseny megszervezésérõl sem, reméljük, jövõre lesz még pálya Debrecenben, és akkor tavasszal megrendezzük a viadalt.

Napló: Ami itthon nem jött össze, az Ausztriában két helyszínen is.

Tihanyi Sándor: Mureckben és Natschbachban nagyon szép körülmények között búcsúztattak el, gondolom nem kell ecsetelnem, milyen jólesõ érzés volt, hogy külföldi versenyzõként gondoltak rám.

Napló: Biztos, hogy ez volt az utolsó idénye?

Tihanyi Sándor: Egy motort és a felszerelésemet biztosan megtartom, mert nem lehet egyik napról a másikra abbahagyni a sportot. Profi szinten biztosan felhagyok a versenyzéssel, de megtartottam a felszerelésem és egy motorom, s ha úgy alakul, hogy igény lesz a szereplésemre és kedvet érzek hozzá, akkor nem zárkózom el egy-két viadaltól.

Napló: A hogyan továbbról van már jövõképe?

Tihanyi Sándor: Több felkérést is kaptam versenyzõtársaktól, amik közül a legideálisabbnak a Szatmári Lacival való közös munka tûnik, hiszen teljes értékû embere lennék a viadaloknak, igaz már nem versenyzõként.

Forrás haon.hu